Volt egyszer egy kicsiny hölgyecske, aki egy poros mezei úton mendegélt. Már igen öregecske volt, de mégis: járása könnyed volt, a nevetése pedig olyan üdén csilingelő, mint egy gondtalan kisleányé.
Egyszer csak meglátott egy összegörnyedt alakot; megállt és ránézett. Nem sokat látott belőle. A teremtés, akit az út porában vett észre, szinte testtelennek tűnt... egy szürke, emberi alakot formázó flanel-takaróra emlékeztetett. A kis asszonyka óvatosan odahajolt hozzá és megkérdezte: ,,Te ki vagy?"
...
Két, majdhogynem élettelen szem nézett rá föl bágyadtan. ,,Én? Én vagyok a Szomorúság" suttogta elakadó hangon és olyan halkan, hogy alig lehetett érteni. ,,Szóval a Szomorúság!" Kiáltott föl boldogan a kis asszonyka, mintha egy régi jó-barátot üdvözölne.
,,Te ismersz engem?" kérdezte gyanakodva a Szomorúság ,,Hát persze, hogy ismerlek! Már többször mellém szegődtél az úton egy darabig."
,,Igen, de..." bizalmatlankodott a Szomorúság ,,miért nem menekülsz előlem? Nem félsz?"
,,Miért kéne elfutnom, kedveském? Te tudod a legjobban, hogy minden menekülőt utolérsz. De amit kérdezni szeretnék: Olyan erőtlennek nézel ki. Mi történt?"
,,Én... én szomorú vagyok" válaszolta a szürke teremtmény elhaló hangon.
A kis, idős asszony odaült mellé ,,Tehát szomorú vagy" mondta és megértően bólintott egyet a fejével ,,Akkor meséld el nekem, mi nyomasztja a lelked."
A Szomorúság nagyot sóhajtott: ezúttal tényleg meg akarja valaki őt hallgatni? Milyen sokszor vágyott már erre... ,,Tudod" kezdte habozva és felette fájdalmasan ,,ez úgy van valahogy, hogy engem senki sem kedvel ... Nekem ez a rendeltetésem: az emberek közé menni és egy meghatározott ideig elidőzni náluk. De amikor eljövök hozzájuk, visszariadnak. Félnek tőlem és elkerülnek, mint a dögvészt."
A Szomorúság nyelt egy nagyot. ,,Mindenféle közhelyeket találnak ki, hogy távol tartsanak maguktól. Azt mondják: Lárifári, az élet szép!... és a hamis mosolyuktól görcsöl a gyomruk, és alig kapnak levegőt. Vagy azt mondják: dicső leszel, ha erős vagy!... és fájdalommal telik meg szívük. Azt mondják: Szedd össze magad!... és érzik, ahogy ólomsúly nehezedik a vállaikra és a hátukra. Azt mondják: Csak a gyengék sírnak!... és a bennük rekedt könnyektől majd szétrobban a fejük. Vagy pedig elkábítják magukat alkohollal és drogokkal, hogy ne kelljen érezniük engem."
,,Ó, igen", bólintott az idős asszony, ,,gyakorta hoz össze engem ilyen emberekkel a sors".
A Szomorúság erre még jobban magába roskadt. ,,Pedig én csak segíteni szeretnék az embereknek! Amikor egészen a közelükben vagyok, akkor találhatnak önmagukra. Segítek nekik, hogy egy saját kis várat (fészket) építhessenek, ahol ápolhatják a sebeiket... Aki szomorú, az különösen sebezhető. Vannak rossz dolgok, amik újra felszakadnak, mint egy rosszul begyógyult seb és az nagyon fájdalmas. Ám... csak annak... aki engedi, hogy a bánat átjárja és az összes ki nem sírt könnyét útjára engedi (kisírja), csak annak tudnak a sebei igazán begyógyulni. De az emberek egyáltalán nem akarják, hogy segítsek nekik ebben. Ehelyett messziről-csillogó mosolyt festenek a hegeik fölé. Vagy vastag páncélt húznak magukra keserűségből." és a Szomorúság elhallgatott. Először csak pityergett, majd egyre csak erősödött a sírása végül pedig kétségbeesett zokogásban tört ki.
A kicsiny, idős asszony karjaiba vette a teljesen összetört teremtést. Milyen puha és lágy tapintású, gondolta magában és gyengéden megsimogatta a reszkető kis lényt. ,,Sírj csak, Szomorúság", nyugtatta szeretetteljesen ,,Pihend ki magad, hogy újra erőt gyűjthess. Mostantól nem kell többé egyedül járnod az utad. Melletted leszek, nehogy újra erőt vegyen rajtad a csüggedés."
A Szomorúság abbahagyta a sírást. Fölegyenesedett és csodálattal bámulta új társát: ,,De... de ki vagy Te tulajdonképpen?" ,,Hogy én?" kérdezte a kicsiny, idős asszony mosolyogva. Majd felnevetett újra, azzal a gondtalansággal, mint egy kislány. ,,Én vagyok a remény."...
